2016. február 17., szerda

I. fejezet - A tükör

 Sziasztok!
Meg is hoztam Nektek az első fejezetet. Nagyon remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket! Hagyjatok nyomot magatok után, iratkozzatok fel bátran! :)                                                                            
XO: JulieAnnie



Az utolsó kicsengő után összepakoltam, és kisétáltam az iskolaudvarról. Fáradtan sóhajtottam egyet, amikor rájöttem, megígértem nagyinak, hogy ma délután átmegyek hozzá segíteni a festés utáni pakolásban. Nem értettem ugyan, hogy miért nekem kell segíteni, hogyha mindenki tisztában van azzal, hogy vizsgáim lesznek. De nem baj, hiszen amúgy is ráérek, hát nem? Csupán a félévi vizsgák sorozata vár rám tárt karokkal jövő héten!
 Na, nem mintha nem szeretnék nagyinál lenni. Nagyon is élvezem a nyugalmat, ami körülveszi – feltéve, ha nem próbálja meg beletörni a fejembe a mitikus történeteit. Én elhiszem, hogy érdeklik a sárkányokhoz hasonló hatalmas hüllők, vagy micsodák, meg hogy mikor éltek. De sokszor már keveri a valóságot a lehetetlennel.  
 Megcsörrent a mobilom.
 - Haló? – vettem fel.
 - Izzy! Nem találod ki, hogy kivel megyek ma randizni!
A visításból felismertem Spencert.
 - Cody Cress? – tippeltem.
 - Igeen!! – kiáltotta. Eltartottam a telefont a fülemtől, hogy megóvjam a hallásomat a magas és éles hangoktól.
 - Hová mentek?
 - Moziba. Még nem döntöttük el, hogy mit nézzünk. Tudod, hogy mi jutott eszembe?
 - Mielőtt megkérdeznéd, le kell, hogy hangoljalak. Nem tudok menni.
 - Jajj, Issy! Olyan régen csináltunk már dupla randit! Biztos vagyok benne, hogy Shawn is benne lenne.
Beharaptam az ajkam.
Kivert a veríték, ha arra gondoltam, hogy Shawnnal találkozok. Már megbeszéltük, hogy szervezni kellene valami közös programot, de a vizsgák közbeszóltak. Nos, igen. A párkapcsolatok húzósak ebben az időszakban.
 - Spenc, megmondtam, hogy segítenem kell pakolni a nagyinál.
 - Mi lenne, ha egyszer nem jótékonykodnák, Teréz anyu? Fogd a kis segged és húzz magadra valamit. Majd megbeszélem Shawnnal a többit. Este találkozunk! Csókollak!
 - Hé, Spencer várj már!
Letette.
 - Remek – morogtam és belerúgtam az aszfaltba, amitől úgy éreztem, hogy darabokra zúztam a lábujjamat. Felhúztam a térdem és megszorongattam a cipőm orrát, amíg az ép lábamon ugráltam.
 Szerencsére nagyi nem lakott messzebb pár saroknál a sulitól, szóval elég volt két utcán végigugrálnom, hogy odaérjek a házához. Benyitottam a kapun és felcsoszogtam a verandán.
 - Szia, nagyi! – kiáltottam be, amikor becsuktam magam után a bejárati ajtót.
Lerúgtam magamról a cipőmet és felakasztottam a kabátomat a fából faragott fogasokra. Egy pillanatra megálltam és az akasztókat szemléltem. Tekintetem sorra vette a farkast, a rókát, a tigrist és a sárkányt. Nagyapám készítette őket, pár éve a halála előtt. Mikor rákérdeztem a figurákra, annyit mondott, hogy ezek az állatok majd megóvnak minket. Igen, több mint valószínű, hogy ő is hitt azokban a démondolgokban, amikben a nagyi is. Sőt mi több, olyannyira beleélte magát ezekbe a históriákba, hogy nagyi szerint az utolsó napjaiban csak egyetlen mondatot ismételgetett. Azt nem tudom, hogy pontosan mit, de gyanítom, hogy kötődik ezekhez a szellemekhez.
 - Szervusz Isobel! – köszöntött nagyi.
Elszakítottam a tekintetem a figurákról, majd rámosolyogtam. Ő azonban összehúzott szemmel, gyanakodva méregetett.
 - Mit néztél az előbb? – kérdezte és közelebb lépett hozzám. Még mielőtt kinyithattam volna a számat, válaszolt saját magának. – Á, az akasztók. Nagyapád sok gondot fordított az elkészítésükre.
 - Miért ezeket az alakokat faragta? – kérdeztem.
Felemelte a karját és sorra megsimította a figurákat.
 - Mert a róka ravasz. A farkas megbízható. A tigris igazságos. A sárkány pedig... nos, a sárkányt már nem is tudom – kuncogott magában.
Miután magamba tömtem az ebédet, felkötöttem a hajamat és hozzáláttunk a munkához. Megbeszéltem nagyival, hogy majd én mindent belepakolok a dobozokba, ő pedig letakarítja a bútorokat.
Kitakarítani az egész lakást nem kis feladat. Körülbelül egy tucat dobozt pakoltam tele könyvekkel, ötöt különböző lomokkal, a maradék négybe pedig fényképeket és festményeket helyeztem.
 A kezembe vettem egy régi portrét, amit a nagyszüleimről készítettek. Egymás felé fordultak, szorították a másik kezét. Arcukról lerítt, hogy mennyire kötődnek egymáshoz. Akkora rajongással nézték a másikat, olyan tűz égett mindkettejük szemében, ami az évek alatt sem aludt el.
Ha nem ismerném őket, akkor is tudnám, hogy szeretik egymást. Csak remélni tudtam, hogy valamikor rám is így fog nézni valaki, mint ahogy papus tekintett nagyira.
 Becsomagoltam a képet és belehelyeztem az egyik papírdobozba.
 - Isobel! Kivinnéd ezt a két zsákot? Beledobáltam a szemetet – mondta nagyi.
Felpattantam és megragadtam a zsákokat. Az egyiket a hátamra dobtam, a másikat magam mellett húztam a földön. Mikor kitettem őket az udvarra, kinyújtóztattam a karjaimat.
 Megpillantottam a kert végében álló hatalmas fát. Kimagaslott az összes többi növény közül, még a városban is kitűnt a háztetők felett. Terebélyes lombkoronája most árnyékot vetett a környezetére, mintha maga a fa aurája terjedt volna ki a világba.
 Megálltam egy pillanatra és felé fordultam. Ennek a fának történelme volt. Már akkor itt állt, amikor megszülettem, sőt mi több, már anyukám gyerekkorában is. A nagyszüleim sem tudták megmondani, hogy mikor ültethették, vajon hány éves lehet. Talán ezért keltett olyan érzést, hogy a világ kezdete óta itt borul virágba a lombkoronája.
 Mindig is úgy éreztem, hogy spirituális ereje van. Valahányszor a közelében jártam, valami megmoccant a bensőmben. Olyan vonzalmat éreztem ilyenkor, hogy muszáj volt megérintenem a törzsét. Ekkor, mintha új erőre találtam volna, mintha újjászületett volna a lelkem.
 Most is azon kaptam magam, hogy a fa felé lépkedek, majd megállok előtte. Oldalra billentettem a fejem, szememmel végigpásztáztam a vastag törzset fedő mélyen repedezett kérget. Ujjaimmal kitapintottam a nevemet, amit még évekkel ezelőtt véstem a fába annak jeléül, hogy mindig vissza fogok jönni hozzá.
 Isobel!
 A váratlan hangtól megremegtem. Azonnal elkaptam a kezemet, s hátraléptem.
Megráztam a fejem, hogy kitisztuljanak a gondolataim. Igen, valószínű, hogy rám ragadt a nagyi szellemizéje.  
 Visszasiettem a házba.
 - Nagyi! Nem haragszol, ha most elmegyek? Spencer beszervezett egy dupla randit, hiába mondtam neki, hogy segítek neked.
 Nagyi rám mosolygott.
 - Dehogy haragszok meg! Csak ezt a dobozt vidd már fel a padlásra. Utána már mehetsz is.
Megragadtam a felém nyújtott dobozt. Hátramanővereztem a lépcsőhöz és óvatosan fellépdeltem a fokokon. Mikor felértem lenyomtam az ajtókilincset, de nem nyílt az ajtó. Mérgesen fújtam egyet, majd a vállammal belöktem. Kis híján elzuhantam a képekkel teli dobozzal a lendülettől.
 Mikor biztos voltam az egyensúlyomban, beljebb lépkedtem a helyiségben. Letettem a dobozt és körbenéztem. Nagyon ritkán jártam a nagyim padlásán. Egyszer Spencerrel bújócskáztunk és én idebújtam. Akkor rám mászott egy hatalmas pók, s én visítozva rohantam lefelé, majdnem le is estem a lépcsőn. Igaz, annak már jó pár éve, de az óta sem jártam itt. Na, nem mintha olyan sok minden megváltozott volna. Csupán még több hálót szőttek azok az undorító pókok.
 Megakadt a szemem valamin.
A lebukó nap oldalról világította meg, így láthattam, hogy milyen hatalmas. Kíváncsiságomtól vezérelve közelebb lépkedtem. A hatalmas fehér lepel, ami valami még hatalmasabbat takar, szerepelt az emlékeim között. Azt hiszem, már a bújócska idején is érdekelt, vajon mit rejthet.
 Megragadtam a poros anyagot, s egyetlen mozdulattal lerántottam a földre. Elakadt a szavam. Egy hatalmas tükör rejtőzött a lepel alatt. A nap sugarai megcsillantak a tisztán maradt üveg felületén, melyet különböző faragott figurák egymásba fonódó alakja keretezett.
Áhítattal és csodálattal simítottam végig a rókán, a farkason, a tigrisen és még rengeteg más alakon. Voltak köztük olyanok, akik félig emberi testtel rendelkeztek. Egyikük éppen egy madarat próbált egészben lenyelni. A rengeteg figura között azonban csak egyetlen embert láttam. Egy nő - akit sokkal nagyobbra faragtak - a jobb alsó sarokban íjának húrját kifeszítette, s a nyilat felfelé irányította. Tekintetemmel követtem a nyíl láthatatlan útját, s megláttam a tükör csúcsát. Közelebb lépve felismertem a tükör tetején szárnyát kitáró sárkányt.
 Leesett az állam, amikor arra gondoltam, hogy a nagyapám faragta a keretet. Egyszerűen csodálatos volt! Olyan igényességgel készítették, olyan apró munkával, hogy el sem bírtam képzelni, vajon meddig dolgozhatott vele a nagyapám.
 Beálltam a tükör elé. Az üveg is olyannyira különbözött az összes többi, eddig életemben látott tükörüvegtől, hogy elgondolkodtam, talán valamiféle csiszoltkristály lehet.
 Nem bírtam ki, hogy ne érintsem meg. Mutatóujjammal óvatosan hozzáértem a felülethez. Ekkor melegség futott át az ereimen, szétrobbant a mellkasomban, s az ujjamba áradt. Elkerekedett a szemem, amikor vakító fény támadt a kezem alatt. A következő pillanatban egy reccsenéssel megrepedt a tükör felülete.
 A szemem elkerekedett, ajkamat meglepett sikkantás hagyta el. Megfordítottam a kezem, de nem láttam az előbbi fényt. Visszapillantottam a tükörre, s rossz érzés kerített hatalmába, amikor megláttam a repedést.
Éreztem, hogy elgyengül a térdem, idegesen hátráltam egy lépést. Nem tudtam felfogni a történteket, egyszerűen nem láttam értelmét. Majdnem betörtem a tükröt? De hogyan csináltam? És honnan jött az a fény?
 - Isobel! – kiáltott fel nagyi. – Minden rendben?
 - I-igen! – kiáltottam vissza, megpróbálva leplezni az idegességemet.
Felkaptam a leplet a földről és a tükörre borítottam. Kifelé menet bezártam magam mögött az ajtót és leszaladtam a lépcsőn. Már nyitottam a számat, hogy rákérdezzek a tükörre, de megtorpantam. Ha minden igaz, akkor betörtem. Nem esne jól nagyinak, ha megtudná, hogy a papus által készített tükröt tönkretettem.
Lenyeltem a torkomban keletkezett gombócot és a cuccaimhoz léptem. Eldöntöttem, hogy majd valamelyik nap elviszem megjavíttatni a tükröt.
Igen. Olyan lesz, mint újkorában. Senki nem fogja észrevenni, ugye? Amúgy is fent volt a padláson letakarva, miért pont mostanában nézne rá bárki? Én pedig szépen elfelejtem ezt az egészet.
 Felkaptam a kabátomat.
 - Már mész is? – kérdezte nagyi.
 - Igen, mennem kell. Most kaptam üzenetet Spencertől – felmutattam a telefonom -, hogy itt vár a ház előtt. Talán még haza megyek átöltözni. A fiúkkal majd a moziban találkozunk.
 - Érezzétek jól magatokat! Üdvözlöm a barátnődet! – szólt utánam, amikor kiléptem az ajtón.
 - Átadom! Szia nagyi!
 Spencer öt perccel azután, hogy beültem a krémszínű Mercedesbe, már a házunk előtt parkolt. Az orromra kötötte, hogy kettő percnél többet nem tölthetek a házban, különben elkésünk. Így felrohantam a lépcsőn a szobámba és kivágtam a szekrényajtót. Egyszer kipillantottam az ablakon, hogy ellenőrizzem az időjárást. Ahhoz képest, hogy május végét írunk, elég szeles és hűvös időnk van. Előhúztam néhány ruhadarabot, majd felkapkodtam magamra, végezetül a tükör elé álltam. Alapjába véve meg voltam elégedve a kinézetemmel. A hajamat kibontottam, majd megfésültem, így lágy hullámokban omlott a hátamra. Lehet, hogy a szoknya túlzás ilyen hidegben, de alá vettem egy melegebb térdzoknit. A farmerszoknya felé pedig a kedvenc pólómat választottam. A smink csupán szempillaspirálból állt.
 Leszaladtam a lépcsőn, s az ajtóban felhúztam a csizmámat, magamra kaptam a farmerdzsekit és a vállamra dobtam a táskámat. Anyának hagytam egy üzenetet a hűtőajtón, hogy Spencerrel és a srácokkal elmentünk moziba. Miután kiléptem az ajtón, bezártam magam mögött, majd behuppantam Spenc mellé.
 - Na, megfelel? – kérdeztem és magamra mutattam.
Spencer rosszallóan összehúzta a szemét.
 - Ne mondd, hogy nem tettél sminket.
 - Miért, nem jó így?
 Nagyot sóhajtott, majd beletúrt a táskájába. Elővette belőle a neszesszerét, majd átnyújtott nekem egy szájfényt belőle. Letekertem a tetejét, majd az ajkamra kentem a rózsaszín sminket.
 - Szerintem, Shawn a mozi helyett a lábadat fogja bámulni – bökött Spencer a combomra, miután elhajtott a ház elől. – Egyébként tetszik a dzsekid.
 - Nem régen vettem – vontam vállat. – Tudod, a leárazáskor.
Amikor kiértünk a fákkal körülvett főútra, Spencer gázt adott. Nem nagyon érdekelték a sebességet szabályozó táblák, ezért már többször is megbüntették. Ő azonban kihasználja, hogy az apja egész Oregon megyében a legnagyobb autókereskedés vezetője.
 A következő kanyarban valami elénk ugrott.
 - Vigyázz! – sikítottam fel.
Spencer a fékre taposott; a Mercedes kerekei csikorogva siklottak oldalra, majd a kocsi az út oldalán megállt. Zihálva pillantottam Spencerre, aki elfehéredett ujjakkal szorította a kormányt, majd kinéztem az ablakon. Semmit nem láttam.
 - Még is, mi a fene volt ez? – kérdezte Spencer idegesen. – Ne mondd, hogy elütöttem egy szarvast!
Összevontam a szemöldökömet. Kikapcsoltam a biztonsági övet és kiszálltam a kocsiból.
 - Hé, Izzy! Te meg mit csinálsz? – kiáltott utánam Spenc ráhajolva a kormányra.
 - Csak maradj a kocsiban, én megnézek valamit.
A motorház elé lépkedtem, s megvizsgáltam a szélvédőt, tekintetem megakadt az ablaktörlőkaron. Levegő után kaptam.
Pár perccel ezelőtt, mikor Spencer lefékezett, egy pillanatra megállt az idő, s én láttam, amint egy fekete árny átugrik felettünk. Egy pillanat volt az egész, és olyan álomszerűnek tűnt. Ezért úgy gondoltam, csak képzeltem...
Visszasiettem a kocsiba és becsaptam az ajtót.
 - Húzzunk innen – meredtem Spencerre.
 - Miért, mi volt az? – kérdezte, s kinyújtotta a nyakát, hogy ő is megnézze a szélvédőt. Ő azonban innen bentről nem láthatta az ablaktörlőkar alá tapadt fekete szőrgombolyagot.
 - Biztos, hogy nem szarvas. 

3 megjegyzés:

  1. Szia! Marha jó történet, szeretném ha folytatnád ;)

    VálaszTörlés
  2. Szia!
    Mindenképpen folytatni fogom, csupán más történeteken is dolgozom. :)

    VálaszTörlés
  3. Szia!
    Mindenképpen folytatni fogom, csupán más történeteken is dolgozom. :)

    VálaszTörlés