2016. június 19., vasárnap

2. fejezet - Az átjáró

Sziasztok!
Tudom, hogy sok időt kihagytam a második fejezet megírásával, de a legjobbat akartam kihozni belőle. Köszönöm szépen Farkasfan-nak a megjegyzést. Remélem, hogy ez is tetszeni fog.
Ne feledjetek el meglepni néhány sorral.
Jó olvasást kívánok! :) 
Puszi, JA.

Valahol a tömegben dudáltak, majd ismét türelmetlenül felkiáltottak. A városba érve hatalmas dugó fogadott minket, a forgalmat rendőrök irányították. Azonban a felfordulás tíz perccel ezelőtt érte el a tetőpontot, amikor végleg leállították az amúgy is óriási kocsisort. Az emberek idegesen szálltak ki a járművekből, s méltatlankodva indultak a rendőrökhöz, akik éppen lezártak egy útszakaszt.
 - Ugye, ez csak egy vicc! – morgott Spencer mellettem.
Úgy tűnt, már teljesen el is felejtette a kanyarban történteket, s most a legnagyobb problémáját a jó ülőhelyek megvásárlása jelentette. Idegesen pillantotta körbe az úttestet, hátha talál egy szakaszt, ahol elkerülheti a felfordulást – feleslegesen.
 Távolról tompán megdörrent az ég.
 Kikapcsoltam a biztonsági övet és kilestem a szélvédőn. Vihart hozó fekete felhők gyülekeztek az alkonyodó égbolton. Látszott, hogy pár perc és leszakad az ég.
A mögöttünk álló sofőr türelmetlenül ránk dudált.
 - Nem látja, hogy mi sem tudunk megmozdulni? – tartotta fel két karját Spencer.
 - Nyugi, biztosan nemsokára feloszlik a tömeg. Szólok a fiúknak, hogy késni fogunk – belekotortam a táskámba, és elővettem a mobilomat. Megkerestem Shawn számát és megcsörgettem.
 - Haló? – vette fel.
 - Szia, Shawn! Isobel vagyok.
 - Oh, szia Izzy! Mi újság?
 Könyökömet megtámasztottam és kinéztem az ablakon a besötétedett égboltra. A kocsisor se előre, se hátra nem mozdult.
 - Csak azért hívtalak, hogy szóljak, késni fogunk. A főúton lezártak egy útszakaszt, szóval most rendőrök irányítják a forgalmat. Mikor indul a film?
 - Még van egy félórátok ideérni. Annyi elég lesz?
 - Körül-belül negyedórája meg sem tudunk mozdulni.
 - Kár lenne kihagyni. Arról nem is beszélve, hogy jó ideje nem is találkoztunk.
Az ajkamba haraptam.
 - Nem, tényleg nem.
 - Meg kellene beszélnünk a dolgokat. Mi lenne, ha mond… apután…
Összevontam a szemöldököm.
 - Bocsi, akadozik a vonal. Megismételnéd?
 - Csak azt mon… megvált…
 - Hé, Shawn nem értek semmit. Itt vagy még?
 Megszakadt.
A telefonomra pillantva láttam, hogy nincs térerő.
 - Baj van? – kérdezte Spencer.
 - Megszakadt a vonal.
 Felettünk megdörrent az ég, hatalmas esőcseppek cseperegtek a szélvédőre; elért bennünket a vihar. A következő pillanatban kialudt az úttesti lámpa fénye, ami alatt álltunk. Felpillantottam a telefonomról, éppen akkor, amikor sorra az összes lámpa besötétedett. A hirdetőtáblák fénye is kihunyt, pár pillanat múlva az egész város sötétségbe burkolózott.
 - Mi folyik itt? – kérdezte gyanakodva Spencer és összehúzott szemmel kémlelt ki az ablakon. Én ledobtam a lábamhoz a táskámat és kiszálltam a kocsiból. Amint visszacsuktam az ajtót megéreztem a viharra érkezett hűvös, egyre csak erősödő szelet. Az ég ismét bömbölt, egy fehér fényű villám cikázott át a fekete fellegekkel borított égen.
 Váratlanul egy autó felrepült az úttestről, majd ráesett kettő, tőle távolabb parkoló járműre. Egy pillanatra megszűnt minden zaj, majd sikítások, tébolyult kiáltások töltötték be az estét. Az emberek kiszálltak az autókból, egymást lökdösve rohantak felénk.  
 Tétován előreléptem, s erősen koncentráltam, hogy az egyre sűrűsödő esőfüggönyön át meglássam a felfordulás okát. A feszültség egyre tapinthatóbb volt a hűvösödő levegőben. Meg sem hallottam, amikor Spencer kiszállt a kocsiból, csupán a csuklómra fonódó ujjait éreztem. Rángatott, hogy menjünk, rohanjunk, én azonban még mindig nem mozdultam. Aztán egyszerre sikítottunk fel, amikor megláttuk. A hatalmas testet fekete szőrzet borította, mely mögül a pofán kettő vörösen villanó szempár vizslatta a városiakat. Könnyűszerrel ugrott át egyik buszról a másikra, majd megállt, s kiegyenesedett. Termetre leginkább egy gorillához hasonlított… egy hatalmas, dühös gorillához. De a pofájából hatalmas agyarak türemkedtek ki. Karmos mancsával megragadott egy hirdetőtáblát, majd úgy eldobta, akárcsak egy frízbit. A pergő vasdarab egyenesen felénk tartott.
 - Izzy! – süvítette Spencer mellőlem, s elrángatott éppen akkor, amikor a tábla az előttünk álló autót eltalálta, amely így lefordult az útról.
Atya. Úr. Isten!
Szörnyülködve pillantottam a megsemmisített járműről arra a… szörnyetegre. És ekkor rájöttem, hogy honnan olyan ismerős. Ugyan azok az agyarak, ugyan azok a karmok. A fekete test…
 - A tükör – leheltem letaglózva. 
A kicsinyített mását a tükörkeretre ráfaragta a nagyapám. De honnan tudhatta, hogy létezik?
Találkozott a pillantásunk. Tekintete, akár a végeláthatatlan sötétség, melyben a gyilkolás vágya lángolt. Szemét nem vette le többé rólam. Egyenesen engem bámult. Aztán a következő pillanatban elrugaszkodott és rohanni kezdett felénk.
Most rajtam volt a sor, hogy megragadjam Spencert és hátat fordítva a fenevadnak szaladni kezdjünk.
 - Jesszusom Isobel, ez minket követ! – sikította Spencer.
 - Ne nézz hátra – ziháltam. – Csak fuss!
Fél kézzel törtem utat magunknak a tömegben. Mindenki rohant amerre látott, néhányan elestek, őket azonnal agyontaposták. Röhejesen hasonlított a helyzet egy átkozott fantasztikus filmre.
 Az emberek berohantak az erdőbe a fák közé, mások az úton siettek tovább. Amikor Spencerrel elértük az utolsó parkoló autót is, megálltunk, s elbújtunk mögé. Vártunk pár pillanatot mielőtt bármelyikünk is megszólalt volna.
 - Haza kell jutnom, Spencer – suttogtam, habár az időközben megérkezett rendőrautók vijjogása miatt a saját hangomat is alig hallottam.
 Spenc remegő kezekkel kisimított nedves arcából egy hajtincset.
 - Szerintem itt mindenki haza akar jutni – nézett rám rémülten.
A közelből dühödt bömbölés hallatszott. Mindketten megremegtünk, s egymásra néztünk. Óvatosan kilestem a lökhárító mellett, s az esőfüggönyön keresztül éppen végignéztem, ahogy a fenevad széttép egy alig ötéves gyereket.
Felfordult a gyomrom. Összeszorítottam a könnyekkel megtelt szemem. 
 - Nem, nem érted. A nagyszüleim házába kell eljutnom. Ez az izé – mutattam a kocsi túloldalára -, ugyan az, mint amit a nagyapám ráfaragott egy tükörkeretre. Ők tudják, hogy mi ez.
Életemben először elöntött a hála, amiért a nagyszüleim démon mániások. Soha nem gondoltam volna, hogy akár egyetlen egy monda is igaz azok közül, amit elmeséltek. Most viszont nagyon úgy tűnik, hogy jobban kellett volna figyelnem rájuk.
 - És mégis hogy akarsz te hazajutni? A Mercedes ott áll a tömegben, és nem hiszem, hogy onnan meg fog moccanni.
 - Túl messze van a ház ahhoz, hogy fussunk. Nem bírnánk tüdővel.
 Figyelmeztető morgás hallatszott a kocsi másik oldaláról. Riadtan bámultunk a másikra. Csupán annyi lélekerő volt még bennem, hogy nemet intsek a fejemmel. Reméltem, hogy Spencer érti a jelzést, és nem fog levegőt venni. Remegő térddel gubbasztottunk a kocsi árnyékában, a jármű falának támaszkodva.
A szörny lábát csapkodva lépdelt az autó túloldalánál. Légvétel nélkül, megfeszült idegekkel figyeltük, hogy melyikünk oldalán fog feltűnni. Aztán elhallgatott minden zaj; megszűntek a súlyos lépések, csak a kövér esőcseppek kopogtak az autókon. Egyetlen idegtépő percig nem szólaltunk meg, majd Spencer felém fordult.
 - Talán elment – suttogta.
Csupán az egyre sűrűsödő levegőből tudtam, hogy ez hiba volt. De amikor megláttam az aszfalton a fölénk tornyosuló árnyalakot, a félelem egy újabb hulláma öntött el. Olyan szorosan lapultam az autóhoz, amennyire csak tudtam.
 Összeszorítottam a szemem. Csend volt. Csak ziháló légzésemre és zakatoló szívverésemre koncentráltam egy ideig. A szörny felordított a fejünk felett földöntúli, sátáni hangon.
 - Uram atyám! – sikított fel Spencer vérfagyasztóan mellőlem.
Kipattant a szemem. Spencer lába előtt egy csuklóból letépett véres kéz hevert. Rájöttem, hogy a testrész minden bizonnyal a fenevad szájából esett ki.
Olyan hányinger érzet lett úrrá rajtam, hogy azt hittem menten epét hányok. De öklendezni csak akkor kezdtem, amikor ragacsos, plazma állagú nyál csordult a karomra.
 - Tűnjünk innen! – ragadtam meg Spencer kezét és felrántottam magammal. Ebben a pillanatban a fenevad is lecsapott.
 - Vigyázz! – sikította Spenc, majd ijedten hátraugrott, keze kicsúszott az enyémből.
A szörnyeteg éles karmai feltépték a ruhámat, majd az oldalamba vájtak. A lendülettől elterültem az úton, fejem hátracsuklott és megkoppant az aszfalton.
 - Isobel! – kiáltotta Spencer, majd lerogyott mellém. 
Ekkor puskaropogás hasított át a levegőn. Az oldalamra kecmeregtem, így megláttam, hogy a katonaság sorakozott fel tankokkal, és harckocsikkal. A szörnyeteg a robaj felé kapta hatalmas, véres pofáját. Kihasználtam az alkalmat.
 - Gyerünk innen – tápászkodtam fel, s Spencerrel az oldalamon elrohantam a legközelebbi harckocsihoz. Amikor odaértünk, láttam, hogy senki nem ül a kormány mögött.
 - Van egy ötletem – mondtam, és kinyitottam az ajtót.
 - Te megőrültél? Nem lophatjuk el a katonaság kocsiját! – meredt rám.
Eközben behuppantam a sofőrülésre, s megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy a gyújtóban hagyták a kulcsot.
 - Jobb ötlet? – kérdeztem türelmetlenül.
 - Majd ők lerendezik ezt az állatot. Úgy is már itt vannak, és… - Spencer ijedten arrébb ugrott, amikor felé repült egy katonatetem.
 - Felejtsd el, hajts! – ugrott be az anyósülésre, majd bevágta maga mögött az ajtót.
Rátapostam a gázra. A kocsi kerekei megnyikordultak, s elhajtottunk. Spencer hátrafordult ültében.
 - Atya világ, ez mindjárt lerendezi az egész sereget – szörnyülködött. – Gyerünk Izzy, gyerünk, gyerünk!
A gázpedált már majdnem tövig nyomtam, mindkét kezemmel szorítottam a kormányt. Úgy éreztem, muszáj valamibe kapaszkodnom, máskülönben elájulok a stressztől.
 Minden egyes mozdulásra figyeltem a szélvédőn keresztül. Úgy bámultam az úttestet, mintha attól félnék, hogy eltűnik. Ugyanakkor kénytelen voltam párszor a fölöttünk tornyosuló ágakra is vetni egy-egy pillantást. Iszonyatosan féltem, hogy visszatér a szörny.
Egy ideig csak ideges zihálásunk hangjai töltötték be a kocsit, és hallgattuk az esőcseppek koppanását a szélvédőn. Egyikünk sem bírt megszólalni. Az, amit átéltünk, a legvadabb rémálmainkban sem fordult elő. Az a sok-sok rémült emberi tekintet, ahogy menekültek. Egymást fellökve mentették az életüket, esetleg a gyermekeik életét… egyszerűen képtelenség volt. A fejemben ismét leforgott a kisgyermek meggyilkolása.
 A kezem megszorult a kormányon.
 - Most mit csinálunk? – kérdezte Spencer megtörve a súlyos csendet.
 - Nem tudom – válaszoltam őszintén.
Lassítottam a kanyarban, ahol pár órája elénk ugrott a fenevad. Mintha hetekkel ezelőtt történt volna… Biztos voltam benne, hogy amit azóta átéltem megváltoztatott. Ha nem is teljesen, de nyomot hagyott bennem. Kizárt, hogy ugyan az a lány legyek ezután, mint az, aki beült az autóba, hogy elmenjen szórakozni a barátaival.
Az oldalamba belehasított a fájdalom, ahogy a sebváltóhoz nyúltam. Megakadtam a mozdulatban, fájdalmas pisszenés hagyta el ajkaimat.
 - Isobel – szólított meg Spencer halkan, mire felpillantottam. Ekkor vettem észre, hogy az oldalamat bámulja. Én is oda kaptam a tekintetem. A blúzomat teljesen átitatta a vér, mely még mindig csak folyt az oldalamon egyre lejjebb az ülés párnájára.
Remegő kezemet rászorítottam nyilalló oldalamra. Éreztem, ahogy a vérem rátapad hűvös tenyeremre.
 - Minden rendben – sziszegtem. – Mindjárt odaérünk.
Összeszorítottam a fogaimat, s ismét gyorsítottam. Minden egyes mozdulat fájdalommal járt, ezért a jobb karomat alig tudtam használni.
Csak érnénk már oda!
Hatalmas megkönnyebbülés volt leparkolni a nagyi háza előtt. Spencer kiugrott a kocsiból, s segített nekem is kiszállni. Az ép vállam alá nyúlt és felkísért a verandán.
 - A kulcs a virágcserép alatt van – böktem állammal a küszöb előtt elhelyezett növényre.
Spencer megmarkolta a kulcsot, majd kinyitotta az ajtót.
 - Nagyi! – szóltam amikor beléptünk a küszöbön, de nem kaptam választ. – Hahó, nagyi!
Spencer vállat vont.
 - Talán fürdik. Ne foglalkozz most te ezzel. Megyek és keresek valami kötszert, aztán felhívok egy mentőt. Nem is értem, miért nem rögtön a kórházba mentünk… Ülj le és pihenj.
Elsietett a konyha felé. Még így, hogy több méterre motozott tőlem, csak azt a zajt hallottam, ami őt vette körül. A nagyiét nem.
Hullámként öntött el az aggodalom.
Feltápászkodtam a kanapéról és körülnéztem. A nagyi nem fürdött, mivel nem folyt a víz a fürdőszobában. Amikor tanácstalanul léptem ki a hálószobájából, s megálltam a lépcső előtt, elbizonytalanodtam. Tekintetemet felfuttattam a lépcső fokain, majd meglepetten előreléptem, amikor megláttam, hogy nyitva van a padlás ajtaja. Egészen biztos voltam benne, hogy én bezártam, amikor délután lejöttem.  
Megragadtam a korlátot, s felvonszoltam magam a lépcsőn. Minden egyes mozdulat, minden egyes lépés a nyikorgó lépcsőfokokon külön figyelmet és önuralmat igényelt. Egyiket a másik után, csak szépen óvatosan.
Benyitottam a helyiségbe. Ám nem voltam felkészülve arra, ami ott fogadott. A tükör ragyogott. Valóságosan, ragyogóan fénylett. Az egész helyiséget elöntötte sugaraival.
Elámulva közelítettem meg.
Az üvegfelületről apró szikrák, csillámok úsztak felém a levegőben. Csak akkor láttam, amikor közelebb hajoltam, hogy a repedésből slisszannak ki.
 Óvatosan felemeltem a kezemet, hogy megérintsem a tükröt.
 - Ne nyúlj hozzá!
Ijedtemben megugrottam, s majdnem felborítottam az amúgy hatalmas tükröt.
 - Nagyi – suttogtam rémülten, ahogy végignéztem rajta. A földön feküdt egy szekrény takarásában, ruhája szakadt, alatta hatalmas vértócsa.
Odaléptem hozzá, s leborultam mellé.
 - Uram atyám, mi történt veled? Orvost kell hívnunk, nem maradhatsz…
 - Fejezd be Isobel – szakított félbe. – Ennél most fontosabb dolgunk van.
 - Ugyan, nagyi. Mi lehetne…
 - Látod a tükröt, igaz? – mutatott felé.
 Bólintottam.
 - Ragyog. Azért, mert megrepedt.
Lelkiismeret furdalás mart a mellkasomba.
 - Ne menj a közelébe. Veszélyes! Egy teljesen… másik világba… vezet.
 - Miről beszélsz? – suttogtam. Többre nem voltam képes.
 - A tükör megrepedt, megnyílt az átjáró a két világ között.
A bűntudat elárasztotta a testemet.
 - Ne haragudj, nagyi. Csak megérintettem, és megrepedt. Én tényleg nem akartam.
Elkerekedő szemekkel nézett rám.
 - Hogy… mit… csináltál?
 - Azt sem tudtam, hogy mi történt. Zöld fény támadt, és nem is láttam pontosan. Aztán megrepedt.
A nagyi elámulva nézett.
 - Petrova… - suttogta.
A fájdalom ismét belehasított az oldalamba. Előregörnyedtem.
 - Milyen Petrova?
Nem kaptam választ. Amikor ránéztem, szememet elöntötte a könny. Az arca oldalra fordult, s nem mozdult többé. Megragadtam kihűlt kezét.
 - Nagyi! – kiáltottam.
Még csak felfogni sem volt időm. A régi énem, az, aki elindult moziba, semmit nem hitt volna el; Még is, mi az, hogy átjáró egy másik világba? De az, aki megmenekült egy szörnyetegtől, miután végignézte az öldöklést, már másképp látott.
Lehajoltam, hogy megpusziljam a homlokát, ám amikor megláttam a hatalmas karmolást mélyen a hátába vájva, megdermedtem.
Az a szörnyeteg itt volt. Sőt, mi több – a tükör felé fordultam -, ha igaz az, amit a nagyi mondott, akkor az átjárón át érkezett ide.
 Vészjósló morgást hallottam magam felett. A testemben szétrobbant az adrenalin, a rettegéssel vegyülve árasztotta el a sejtjeimet.
Lassan felemeltem a fejem, s belenéztem a fenevad gyűlölködő szemeibe. Belevicsorított az arcomba, mire undorodva hátrébb ugrottam, egyenesen neki a dobozoknak, amiket alig pár órája cipeltem fel.
 - Isobel! – hallottam a földszintről.
Az ajtóra néztem. Nem fogom engedni egy ez a vadállat még valakiben kárt tegyen. Odaugrottam az ajtóhoz és pont Spencer orra előtt zártam be. Kintről hangosan ütögette a fát.
 - Isobel! – sikította. – Mit csinálsz? Meg fog ölni! Isobel!
 - Maradj kint Spencer! – ordítottam vissza. 
Éreztem, hogy a sebemből újabb adag vér csordul a csípőmre. Fájdalmasan felszisszentem.
Fogalmam sem volt arról, hogy mit kellene tennem. A katonaságot minden bizonnyal pár perc alatt lerendezte ez a szörnyeteg, engem akár egyetlen másodperc alatt megöl. 
Ránéztem a ragyogó tükörre, s akkor eszembe jutott a megoldás.
Vissza kell csalogatnom abba a világba.
Éppen időben ugrottam félre a fenevad csapása elől. Az oldalamra érkeztem, a karom beragadt a csípőm alá. Mikor felemeltem a fejemet, farkasszemet néztem az agyarakkal. A szívem minimum kétszázat vert, levegőt sem mertem venni.
 A következő ütésnél már nem voltam szerencsés; a karomnál fogva fellendültem a levegőbe, majd a tükör előtt értem földet.
 Csak ekkor vettem észre, hogy mellettem hever nagyapa régi tőre. Remegő kezekkel megragadtam, s magamhoz húztam, hátha meg tudom védeni magam. A fenevad ismét csapott, így kénytelen voltam arrébb gurulni, így a tükröt érte a csapás. A következő pillanatban olyan természetfeletti fény támadt, hogy kénytelen voltam eltakarni a szememet. A szörnyeteg ordított, majd mikor megszűnt a fény egyszer csak elhallgatott.
Kinyitottam a szememet felkészülve egy újabb támadásra, de semmi nem volt előttem. A tükör ismét ugyan úgy csillogott, mint amikor pár perce benyitottam a padlásra. Azonban a fenevad eltűnt.
Zihálva, remegő térdekkel álltam a tükör előtt. Egyszerűen képtelen voltam feldolgozni a történteket.
Szemöldök ráncolva feltápászkodtam, majd közelebb léptem a tükörhöz. Kinyújtottam a karomat, hogy ujjammal megérinthessem, ám ekkor, olyat éreztem, amit még soha. Valóságosan vonzott. Ahhoz az érzéshez hasonlított, ami akkor kerített hatalmába, ha a kertben álló fa közelében tartózkodtam. Azonban ez sokkal erősebb annál.
Az érzés fokozódni kezdett, s a tükör felvillant. Ekkor úgy éreztem, mintha magába akarna szippantani.
Hátraugrottam.
Szóval ezért nem engedte a nagyi, hogy megérintsem.
Talán a szörnyeteget is magába szippantotta.
 Az ajtó halkan, nyikorogva kinyílt mögöttem. Megfordultam.
 - Mi történt? – kérdezte elhaló hangon Spencer.
Már nyitottam volna a számat, amikor hatalmas fény támadt mögöttem. Valami hideg megragadta a karomat. Lenéztem a sötét, karmos mancsokra.
 - Isobel! – ordította Spencer, s berontott a helyiségbe.
A szörny erősen megmarkolt és megfordított, majd szembenéztem a vörösen izzó szempárral és a két borotvaéles agyarral.
Sikítani akartam, de egy hang sem jött ki a torkomból, az ájulás kerülgetett.
Egyszerűen nem tudtam ép ésszel felfogni, hogy mi történik, csak néztem előre és éreztem, ahogyan beszippant a tükör. 

3 megjegyzés: